Most van a házasság hete. Mivel újrakezdő vagyok a témában, sokszor nem érzem magam hitelesnek, amikor erről az intézményről beszélek. Sőt, azért sem járna nekem szó, mivel nem pont rólam mintázták a tökéletes feleség portréját. Tökélyre fejlesztettem a megingást. Az elbizonytalanodást. Azt gondolnád, hogy a társamban, de összességében mindig kiderült, önmagamban nem találtam a stabilitást. Nehéz úgy szilárd lábakon állni, ha folyamatos benned a belső remegés.

Tyí anyukám! Amikor ezeket a sorokat írom, azt érzem hogy páran, akik ismerik milyen volt a tegnap Zsuzsija jól összehúzzák a szemöldöküket. Te akarsz itt magvas gondolatokat megfogamazni nőiességről, házasságről, anyaságról? A világért sem adnám kölcsön a cipőmet Nektek, inkább mesélnék arról, hogyan ne csináljátok!

Ne ugorjatok bele olyan élethelyzetbe, ami nem méltó hozzátok! Könnyű mondani, gondolod Te, hiszen általában utólag okos az ember. Igazad is van, rendszeresen gyakorlom ezt a protokollt. Mégis, azt hiszem ez az alfája mindennek. Ismerem, tisztelem magam, és fel tudom mérni, hogy mi az, ami jót tesz nekem, ami épít engem, és mi az, ami nem.

Jobban érzem magam attól, hogy másoktól várok visszaigazolást arra, elég jó ember vagyok-e? Nem.
Feladata a férjemnek, hogy egésszé tegyen engem? Nem.
Rákapaszkodhatok-e a gyerekemre, hogy fontosnak érezzem magam? Nem. Akkor miért tesszük ezt mégis olyan gyakran?

Egyedül lenni a világban borzasztó ijesztő dolog. Számomra az is kihívást jelentett, hogy csendben, telefonálás nélkül sétáljak kb 15 percet. Csak egyedül, a gondolataimmal. Persze ez is így utólag tűnik gáznak, benne lenni a világ legtermészetesebb dolga volt. Akkor kezdett el először villogni a piros lámpa, amikor már társaságban is így éreztem magam. Senki nem értett meg, semmilyen visszajelzés nem volt elég, sőt inkább rontott a helyzeten. Mert amint megkaptam egy kis adagot, rögtön többre vágytam. A remegés nem szűnt meg egy pillanatra sem, és folyton ott volt a kérdés a fejemben, miért nem vagyok elég jó?

Akkor kezdett csitulni a dolog, amikor az első évfordulónkat ünnepeltük a pszichológusommal. Vilmos nagyon jól tud kezelni engem. Nagyon szabadszájú, még ha először kissé karótnyelt is a külseje. Bevallom én magam is megfejetettem őt kicsit a hónapok alatt, de persze ott azaz egy óra az csak rólam szól. Tabuk, előítéletek, és zavaró körülmények nélkül beszélgettünk hosszú hosszú ideig arról, miért is érzem magam kevésnek. “Zsuzsi, le kell venni a copfokat!” Mindig ezt mondta nekem. Végtelenül sértett a dolog. Minek kéne levenni? Hát én ilyen vagyok. Bohókás. Hozzá tartozik a személyiségemhez. Harsány vagyok, jelmezekbe bújok, kacérkodom, aztán megszenvedem. Mi lehet a baj velem?

Szerencsére, bár a családi mintám ezt kívánta volna, relatíve ritkán hibáztattam a környezetemet az engem ért csalódások miatt. Helyette magamat bántottam, egész jó helyen végeznék egy pofonosztó világversenyen. Bántottam magamat szavakkal. Bántottam magamat tettekkel, a saját viselkedésemmel és annak a következményeivel. Paráztam, okoltam a testem, a személyiségem, mindent. Aztán jött egy óóóóóóóóóóriási, 10 ó-s földrengés. Éreztem, hogy a világom, a nő, az anya aki lenni szeretnék itt van az ajtó másik felén, de én ahelyett hogy kinyitnám a zárat elkezdtem visszafelé tekerni a kulcsot. Erőltettem. Szorítottam. Éreztem, hogy az anyag kezd elfáradni, és ebbe szó szerint beletörök.

Na, most mit csinálsz, nagyokos? Bőgsz. Zokogsz. Félreállsz a kocsival, mert nem látsz. Kiabálsz, ordítasz. Elég volt? Befejezted? Megrázod magad! És amikor letörölted a festéket, ami csípi a könnyes szemeidet, elkezded tisztán látni azt a nőt, aki lenni akarsz.

Aki szelíd. Aki gondoskodó. Aki úgy él és dolgozik a családjáért, hogy közben nem veszíti el önmagát. Aki nem hagyja, hogy mások átgázoljanak rajta, és aki ezt mindenképpen megtanítja majd a gyerekének. Mert akkor tudok jó felesége lenni a férjemnek, és jó anyja a gyerekemnek, ha én jó társa vagyok önmagamnak. Itt térek vissza az eredeti témához, ahhoz, amiről ez a blog szól. Nincsen egy kikövezett, egyértelmű szabályokkal, és rendszerrel működő családmodell, ami mindenki számára elérhető és kivitelezhető. De az igenis megvan, hogy miként tudjuk közösen kialakítani két, önállóan is teljes ember életét, ami már alkalmas arra, hogy egy harmadikról is gondoskodjon.

Ezt a bejegyzést magamnak is írom. Hogy sose felejtsem el, milyen érzés magabiztos lánynak lenni, olyannak, aki már nem önmagának osztja a pofonokat, hanem inkább másokat símogat meg ébresztő gyanánt.

Éljenek a házasok!

~ Zsuzsi ~