Visszaemlékezve, nem igazán volt előttem csupa nagybetűs “TÖKÉLETES HÁZASSÁG” minta.
A szüleim korán elváltak, apu nem nősült újra, anyu pedig mindig peches volt a társtalálás kapcsán.

Sokáig csak az járt a fejemben, hogy miért nem lehet nekem is boldog életem? Boldog családdal? Mint a legtöbb osztálytársamnak?
Kívülről mind boldognak tűntek. Akkor még nem tudatosult, hogy xy apja is ugyanúgy hajnal 3-ig ott volt a kocsmában, mint apu, hogy mind dalolós jókedvűre itta magát, jobb esetben csak pénteken és szombaton – honnan tudom? Ja, mert ez volt minden hétvégi program…

Ahogy telt az idő, és lassan lassan tudatosultak a dolgok bennem, kiderült, hogy szinte minden családnak megvolt a maga keresztje.
Hogy náluk is volt aggresszió, csak lehet nem apa – mert ő inkább a kocsmába menekült – hanem anya.
Vagy, hogy hiába volt tanult és köztiszteletnek örvendő apa-anya 4-5-6 gyerekkel, apa mégis meghúzta és elköltözött a fiatal asszisztenssel ott hagyva anyát szerelmük sok gyümölcsével.

Így elég nagy hátrányból indultam, már magában az egészséges párkapcsolat keresésben is, nemhogy a házasság intézményében.

Honnan kellett volna tudnom, hogy

  • Milyen a jó házasság?
  • Milyen a jó férj?
  • Milyen a jó feleség?

“Már attól is jó, ha nem ver, ha nem hagy el, ha nem csal meg, ha nem iszik, ha van húsleves és rántott hús a vasárnapi asztalon…”
Ennyi elég? Ettől kellene jónak lenni?

A férjem előtti kapcsolataimat inkább hagyjuk is, vannak olyan pontok,
ami a tipikus
– “uristen, milyen vastag volt az a rózsaszin köd, hogy nem láttam, hogy ez egy mekkora talpasparaszt” vagy épp
– “az apja már most lenéz, mert én nm városi vagyok, csak egy isten háta mögötti falusi lány” az
– “anyja mindenbe is beleköt és elmond a hátam mögött minden qurvának” – ról már ne is beszéljünk és még lenne vagy ezer ilyen gondolatjelem!

A férjem, már a kapcsolatunk elején is teljesen más volt, mint bárki előtte, ahogy nagymamám szokta mondani “ég és föld” az előzőekhez képest!

Nem mondom, hogy nem volt zökkenőkkel vagy inkább kátyúkkal, egy két árokkal tarkított időszak, de ezeket elengedtük.
Tudod, néhány éve átértékeltem mindent. Unokatesóm édesanyja volt az egyetlen ideális anyakép az életemben, sajnos egy betegség miatt tolószékbe kényszerült a férje elég fiatalon, lebénult.
De ő mégis vele maradt, gondozta, etette, itatta, fürdette, kertet művelt, befőzött, állatokat tartott, nevelte a fiukat – nem volt az, hogy majd apa elmegy bevásárolni, vagy elmegy a gyerekért ide oda, vagy hogy ágyba hozza a kávét.
Aztán egyszer csak, hiába mondták a sürgősségin a mellkas panaszokra, hogy irány Budapest, Ő inkább hazament, mert nem lett volna aki vacsorát és gyógyszert ad a férjének – így veszítettük el örökre.

Az ő szerelmüket, életüket és az elmúlást látva teljesen átértékeltem mindent, veszekedjünk apróságok miatt? Durcáskodjak hülyeségeken? Minek?

Szerintem, ami miatt nem csak jó, hanem majdnem hogy tökéletes, a házasság az az, ha a párunk mindenben támogat, ha mindent együtt oldunk meg, ha egyenrangú felek vagyunk a kapcsolatban, ha törekszünk a kompromisszumokra, ha sok sok év után is tudunk még együtt nevetni, ha megbecsüljük a másikat és örülünk egymás sikerének, ha örülünk egymásnak – és csak akkor van rántott hús, ha bepanírozza, mert utálok panírozni!