Lássuk be, minket, nőket általában a frász kerülget közelgő harmincadik, negyvenedik… és egyéb kerek születésnapjaink közeledtétől.

Nem mintha egyik pillanatról a másikra radikális változások következnének be az életünkben, amikor betöltjük őket és mégis. A legtöbb nő már jó előre elszántan hessegeti el ezeknek a szülinapoknak a puszta tényét, nem beszélve az ilyenkor önkéntelenül felmerülő számadással: elértem, amit akartam a harmadik, negyedik… X előtt?

Ha önmagunkban el is tudjuk temetni e kérdéseket, a jó szándék által vezérelt családtagok és barátok rendszerint csakazértis óriási hűhót csapnak körülötte, így végül is jobban járunk, ha egyszerűen szembe nézünk vele, hogy ez is csak egy szám. – Legalábbis így gondoltam én anno, huszonkilenc évesen, egy hónappal a nagy kerek szám előtt, és kissé öntelt módon ismételgettem a koromat firtató kérdésekre, hogy végül is én elértem az életben, amit a harmincadik előtt akartam, jöjjön, aminek jönnie kell.

Kicsit izgatott is voltam a ténytől, hogy a férjem biztosan szervez nekem egy jó kis meglepetés bulit, lesz evés-ivás, táncolás, régen látott ismerősök, mi rossz lehet ebben?

Két dolgot nem kalkuláltam bele, az első, hogy egy héten belül kitör a covid, a második, hogy várandós leszek. Így kerültem a harmincadik születésnapomon képzeletbeli bulim csilli-villi pompája helyett garzonlakásunk fürdőszobájának padlójára, ahol természetesen nem a pezsgő okozott nehéz perceket.

Nem szeretnék hálátlannak tűnni, kislányomat nagyon vártuk, és elképesztően boldogok voltunk, amikor kiderült, hogy érkezik. De ahogy (utóbb kiderült) sok más dolog az anyasággal kapcsolatban, a várandósság sem teljesen olyan, mint amilyennek előre elképzeltem.

Az én első trimeszterem először is legalább 17-18 hétig tartott, már ami a rosszulléteket illeti. Másodszor nem csak azt nem bírtam jó gyomorral, ha én ettem, hanem azt sem, ha más. Következésképp bármennyire is igyekeztek a szüleim és a férjem az elmaradt „meglepetés buli” helyett egy covid kompatibilis, négy fős születésnapi ünnepléssel kárpótolni a nappalinkban, az egyetlen dolog, amit megbízhatóan lent tudtam tartani, a gold fischli volt. A férjem tényleg próbálkozott, alkoholmentes pezsgőt hűtött be, még azt is felajánlotta, hogy majd ő főz, hogy legalább a többiek ne szezámmagos rágcsán tengődjenek, amit hálás szívvel el is fogadtam.

Talán, ha legalább ez a tervek szerint alakul, nem lett volna gond. De a vendégség előestéjén kiderült, hogy másnap délelőtt online egyetemi órát kell tartania, a járvány alatt bevált módon, otthonról. Így a főzés mégis csak rám, és a szemlátomást finnyás babára maradt a pocakomban.

Küzdelmes délelőtt volt, ami alatt még egy expressz bevásárlást is be kellett iktatnom, így fél órával a szüleim érkezése előtt meglehetősen morcosan kavargattam a levest, amikor beütött egy újabb rosszullét. Szaladtam a fürdőbe, ami balszerencsémre apró hálószobánkkal volt szomszédos, ahol a férjem épp két tucat hallgatónak próbált előadni, én pedig abban a biztos tudatban, hogy a papírfalakon át minden hallatszik, próbáltam minél nagyobb csendben hát… rosszul lenni.

Később kiderült, hogy szerencsére a történelem BA első évfolyama nem szenvedett maradandó lelki károkat engem hallgatva, mert annyira belemerültek az intézménytörténet rejtelmeibe, hogy senkinek nem tűnt fel az incidens.

De ott, a fürdő padlóján, már jóval szerényebb hozzáállással ismertem be, hogy bármennyire felkészültnek éreztem is magam rá, a harmadik X, pláne egy kisbabával kombinálva, bőven tartogat meglepetéseket.

Idővel elsajátítottam azt a filozófiát, hogy mindenki annyi, amennyinek érzi magát. Sajnos mióta a lányom a dackorszakba lépett, ez legalább a kétszerese a valódi életkoromnak.

~Kanász-Bellovics Zsófi~