Egy új korszak kezdete maMÁS szemmel

Teljesen biztos vagyok benne, hogy most nem leszek népszerű, de rettegek.

Hamarosan Bonifác is elindul az óvodába, még nem tudja, hogy mi is az az óvoda, vagy, hogy mennyi ideig kell oda járni, csak azt, hogy hatalmas az udvara, rengeteg játékkal, és hogy kedves az óvónéni.

Én mégis nagyon félek…

Születésétől kezdve – vagyis már előtte is, minden csapból azt folyt, hogy a világon a legfontosabb dolog a kötődő nevelés – a kötődő nevelés olyan gyermeknevelési irányzat, amely arra irányul, hogy gyerek és szülők között erős, stabil érzelmi kötődés jöjjön létre. Más szóval egy olyan szülői hozzáállásról van szó, amely a szülőkből és a gyerekből is a legjobbat képes kihozni.

És most, indul az intézmenyesítése – ezt a szót az egyik anyuka használta a legutóbbi beszélgetésünk alkalmával, mikor is kifejtette, hogy mennyivel könnyebb lesz az életem, ha már legalább az egyik gyerekem intézményesedett, hiszen neki is mennyivel könnyebb, mert mind a 3 gyereke intézményes már. – szóval intézményesítés…

Tudom, tudom, minden gyerek túlélte, és már abban a fejlődési szakaszban van, amikor már ő is közösségbe vágyik.

De komolyan? Ezt ilyen egyszerű? – mert ugye nálunk úgy van, hogy odaviszed ráadod a váltó cipőt, aztán „szia”, és „lehetőleg ne vedd fel, hogy ne a nyakadból kelljen kitépni” – Kitépni? Mi? De tényleg…

Ez csak nekem ilyen nehéz? Konkrétan 3,5 éve pisilni nem voltam egyedül, és most jön egy kedves, de teljesen idegen valaki és kitépi a nyakamból a gyerekem?

Tudom, hogy majd biztos jó lesz neki, hogy csak pár napig sírja ki a lelkét is, ameddig érte nem megyek, és hogy én leszek az a tápos anyuka, aki az ovi előtt sír majd a kocsiban. És azt is, hogy csak az eleje nehéz, de akkor is rettegek.

Lehet ez szimplán azért, mert úgy élem meg, hogy elhagyom a gyerekem, – ami a felmenőim okozta nehezített gyermekkorom szüleménye.

Vagy lehet azért, mert folyamatosan minden honnan azt tolják ránk, hogy szoptass! Kötődj! Ne foglalkozz mással! Szégyen még az is ha magaddal foglalkozol egy picit és nem a gyerekeddel! Hogy merészelsz mást csinálni? Hogy mi? Énidőt szeretnél? De neked ez a dolgod azért vagy otthon, hogy a gyerekkel foglalkozz! – Ami persze lényegében igaz is! – De most engedd el, bízd rá másra! –  HOGYAN?

És itt cseng közben bennem más anyukák néhány mondata:

„De minek szivatod le magad?”
„A pici is megy bölcsibe, nem ám én szenvedek vele is”
„Jól van az, nem a te bajod, az óvónőnek üvölt majd te úgyse hallod”
„Az enyém már haza se akar jönni, amikor megyek érte”
„Tudsz majd legalább mással is foglalkozni”
„Engedd el, más is, mi is túléltük”

De most olyan nagy baj az, ha én nem azt szeretném, hogy „túlélje”, hanem azt, hogy szíve minden szeretetével megélje a dolgokat?

Szóval Te ott, első oviba induló gyerekes anyuka, nem vagy egyedül, én is félek! 🙁