Már az elején ellőhetjük azt a közhelyet, hogy minden várandósság más, még ugyanazon édesanya esetében is. De vajon a kismamalét valóban fenékig tejfel, ha az első trimeszteri rosszulléteken túl van a kismama? – Erről a kérdésről rántom le a leplet a saját történeteimet elmesélve – őszintén, kendőzetlenül.

Kisfiam 2018. június végén váratlanul, szerelemgyerekként robbant be az életünkbe egy borzalmas gyomorrontás, majd egy pozitív terhességi teszt kíséretében. 3 nappal a pozitív teszt előtt, az akkor még vőlegényem születésnapi buliján (egy hónappal az esküvőnk előtt) épp egy rokonunkkal beszélgettünk a gyermekvállalási terveinkről.

Tisztán emlékszem, hogy azt mondtam, az esküvő után 1-1,5 évvel később szeretnék babát. Egy fergeteges családi ünneplés, egy borzalmas gyomorrontás után (a 30 fős rokonságból csak én kaptam “ételmérgezést” a férjem által főzött szülinapi babgulyástól) és 2 nap menstruáció kimaradás után ott álltam életem első terhességi tesztjével a kezemben, amin történetesen 2 csík virított…

Oké, ez a teszt biztos fals pozitív, úgyhogy kezdeti sokkból még fel sem ocsúdva jött a következő teszt, ami szintén “fals pozitív” lett. A férjem majd’ kiugrott a bőréből örömében, madarat lehetett vele fogatni, ettől szebb 30. születésnapi ajándékot el sem tudott volna képzelni. Én pedig ott ültem a fotelben a sokk kellős közepén, rengeteg kétellyel és kérdéssel a fejemben.

“Te jó ég! Nincs nőgyógyászom, nem ismerem az orvosokat. És biztos elrontottam valamit, mert ott csengtek a fülemben a családi nőgyógyászunk 6 évvel korábbi szavai: ha majd családtervezésre kerül a sor, keressek fel egy hematológus szakorvost.”

A baba már itt van, de én még nem voltam hematológusnál, kész világ vége! Sokkból kicsit feleszmélve megkértem a legjobb barátnőmet, hogy ajánljon nekem nőgyógyászt, másnap be is jelentkeztem hozzá terhesség megállapítás ultrahangra.

Örökkévalóságnak tűnt kivárni azt a 2 hetet, mire elérkezett az időpont. Hatalmas várakozás volt bennünk a férjemmel, már a megállapítás napján hajnali 4-től ébren voltunk és izgalommal vártuk a délután 4 órát.

Első várandósság, boldog tudatlanság…

Ahogy megvolt a megállapítás, örömtől repesve, boldog meggyőződéssel nyugtáztuk a hírt, hogy babánk lesz. Egy dologban voltunk csak biztosak ez után, ez a baba egészségesen meg fog születni, nincs más forgatókönyv! Úgyhogy az örömtől felbuzdulva, így a 6. hetet éppen csak betöltve végig is telefonáltuk a rokonságot a nagy hírrel, babát várunk!

Az első trimeszteri reggeli émelygős- néha hányós rosszulléteket leszámítva mesébe illő várandósságom volt a kisfiammal. Olyannyira mesébe illő, hogyha valaki azt a kérdést tette fel nekem a hogylétem felől érdeklődve: “és hogy viseled a terhességet?“, akkor egy kismama sárkánnyá változtam és kioktatóan közöltem, hogy nem terhes vagyok, hanem várandós, és a kérdést úgy kell megfelelően feltenni, hogy “hogy vagy?”– 6 év távlatából már én is földön fetrengve röhögök ezen a kismama rögeszmémen. Egy biztos volt, aki ezt a kioktatást megkapta, többet nem érdeklődött a hogylétem felől.

41. hétre egészséges kisfiam született (igaz koraszülött súllyal), de minden esetre ez egy csodálatos várandósság volt.


Eltelt 4 év, újabb baba kopogtatott. Sajnos az öröm nem tartott sokáig, és ez a várandósság már koránt sem volt annyira gondtalan, mint az első. Sok pecsételés, progeszteron pótlás és aggódás, stresszelés után a terhesség 12. hetében átsuhanó babaként távozott a 2. gyermekünk.

Reggeli rosszullétek ugyan nem voltak, de annál erősebb aggodalom, stresszelés árnyékolta be ezt az egy trimesztert megélt várakozást. Ugyan a baba elment, de a lelkem várandós maradt, úgyhogy az idő múlásával hol intenzíven, hol kevésbé intenzíven éltem meg a gyászfolyamatot a veszteségünk kapcsán.
Szerencsésnek mondhatom magam, mert minden tekintetben támogató, empatikus közeg vett körül mind a családban, baráti és ismerősi körben és az egészségügyi ellátásban is (egy-egy ember kivételével), így ez sokat segített a feldolgozás folyamatában.

4 hónappal a vetélés után, testileg és lelkileg újra megerősödve felkészültünk egy újabb élet fogadására, de ő nem adta olyan könnyen magát. A 4. ciklusban azonban bekövetkezett a csoda, megfogant a 3. babánk, aki egyelőre még az anyai méh biztonságát élvezi.

Ez az eddigi várandósságaim közül a legizgalmasabb, és ezt nem feltétlenül jó értelemben értem. Sok aggodalmat keltő panasz, kétségbeesett nőgyógyászati ügyeleten tett látogatás cifrázza ezt a várakozást, de ami talán a legnehezebb, hogy mentálisan nehéz stabil maradni és megőrizni a lelki egyensúlyt ennyi viszontagság közepette egy veszteséggel a hátam mögött. Minden esetre, most minden hitünkkel abban bízunk, hogy ez a baba velünk marad és egészségesen megszületik, amikor eljön az ideje.

Tanulságul csak annyit lehet levonni a történetből, hogy nem feltétlenül kell meglepődni, és szabad – sőt ajánlott -megértéssel fogadni a választ, ha egy kismama őszintén válaszol a címben szereplő kérdésekre és a válaszából nem az derül ki, hogy a várandóssága maga a tökély, minden csupa vattacukor és rózsaszín köd.

– KZS –